Cím: Vérvörös Rózsaszirmok (Rózsaszirmok 2.)
Oldalszám: 526
Kötéstípus: puhatáblás
Kiadó: - (Magánkiadás)
Épphogy visszacsöppenek abba a titokzatos világba, ahová mindig is tartoznom kellett volna, máris egy kibontakozó félben lévő csetepaté kellős közepén találom magamat, ami nem sok jóval kecsegtet, tekintve, hogy egyértelműen én vagyok a világ legbénább boszorkánya. Hogy az életem még véletlenül se legyen egyszerű, még Daniel volt barátnője is kipécéz magának, nem beszélve Davidről, aki villámcsapásszerűen robban be újra az életembe, hogy megkeserítse a mindennapjaimat. Ráadásként a családom is újra összeáll, kiegészülve olyan családtagokkal, akiknek még a létezéséről sem tudtam. De, legalább életem szerelme mellettem van, és immár kétségem sincs afelől, hogy minket az égiek szántak egymásnak. Csak ne kapnánk azt a borzalmas jóslatot…
Teljes borító:
*Frissítve: Sajnos nem az előző borítóterv lesz a könyvön, hanem ez*
Forrás: M. G. Brown (facebook) |
Nektek, hogy tetszik a borító?:)
Írónőről:
M. G. Brown nevét egyre több olvasó ismeri meg, Kavargó Rózsaszirmok című regényének köszönhetően. Az írónő urban fantasy sorozatában az angyalok és a boszorkányok világa elevenedik meg, romantikával, humorral, akcióval és frappáns beszólásokkal tarkítva. M. G. Brown legújabb regénye, a Vérvörös Rózsaszirmok egy akciódús, humoros és szenvedélyes mederbe tereli a Kavargó Rózsaszirmok történetét, amiben az írónő nem riad vissza sem a karaktergyilkosságtól, sem a testi szerelem szépségeinek a bemutatásától.
És, hogy még nagyobb kedved legyen a könyvhöz, most elolvashatod a legelső fejezetét!:o Kellemes olvasást kívánok!:)
A könyvet ezen az email címen tudjátok megrendelni!:) Rohanás rendelni skacok.:D
És, hogy még nagyobb kedved legyen a könyvhöz, most elolvashatod a legelső fejezetét!:o Kellemes olvasást kívánok!:)
1.
fejezet
Kiterülve
feküdtem Daniel szemrevaló ágyában, miközben az új életemen
gondolkodtam. Habár, mióta megtudtam, hogy „más” vagyok, sokat
játszottam el a gondolattal, hogy milyen lesz boszorkánynak lenni,
de amint visszanyertem az erőmet, valahogy minden túlontúl riasztó
lett. Olyan volt, mintha irtózatosan vágytam volna a Jurassic
Parkba, mert izgalmas és különleges. Olyan hely, ahová nem juthat
el akárki, aztán, amint belecsöppentem, megízlelhettem, hogy
milyen 0/24-ben fenyegetettségben élni. A különbség csak az
volt, hogy vérszomjas T. Rex helyett, én magam jelentettem a
fenyegetést a saját életemre nézve. Ha akartam volna, se tudtam
volna tagadni magam előtt, hogy Danielnek köszönhetem az életemet.
Ha nem zúdít a nyakamba egy trópusi monszunt, minden bizonnyal már
csak a füstölgő, eltorzult tetemem díszelegne az erdőben, hogy
anyám szívinfarktust kapjon, amint meghallja a halálom hírét, de
előtte még különböző kínzások közepette végezze ki a
nagyit, aki közvetve persze, de hozzásegített, hogy a túlvilágra
űzzem magamat. Hála az égnek, hogy nem így lett! Pontosabban,
hála minden lében kanál, Mr. Smithnek, aki pokolian
jó érzékkel tud felbukkanni akkor, amikor a legnagyobb szükségem
van a segítségre.
– Cathy? –
kopogott be Daniel a saját szobája ajtaján.
A kellemes melódia
varázsütésre szakított ki a cikázó gondolataim közül, hogy
visszatérjek a különleges, nagyon új, mégis, fantasztikusnak
ígérkező valóságba.
– Nem vagyok
pucér – mondtam válaszként.
– Szereted a
pizzát? – kukkantott be az ajtón.
– Öhm… persze
– válaszoltam értetlenül. Ez a kérdés sehogyan sem illett a
lezajlott események táborába.
– Milyet?
– Hát… –
gondolkoztam el egy pillanatra. – A húsosat. Miért érdekel?
– Meg legyen egy
húsimádó is! – mondta valakinek.
Ebben a
pillanatban tudatosult bennem, hogy éppen telefonál, és minden
bizonnyal egy diszpécser lehet a vonalban, aki valamelyik nonstop
pizzázóban húzza az igát, ki tudja, hány órája.
– Öhm… jó
sok sajttal? – pislogott rám válaszra várva.
– Négyfélével
– suttogtam oda, miközben a levegőbe emeltem a kezemet, hogy
négyet mutassak az ujjaimmal. – Fehér és sárga cheddar, gouda
és edami.
Daniel olyan
fintort vágott, hogy még komolyan elszégyelltem magamat.
– Parmezánnal,
gorgonzolával, mozzarellával és provolone sajttal, légy szíves!
Azok meg
micsodák?
– Igen, a cím
még mindig változatlan. Ja, és legyen egy frutti di mare is,
mielőtt a húgom behisztizne! … Igen – nevetett Daniel. –
Kártyával, köszi!
Ismeri talán a
diszpécsert? Vajon nőstény állat? Levadászom és megnyúzom, úgy
merjen kikezdeni az én Danielemmel!
– Ismered? –
vontam fel a szemöldököm, amint kinyomta a telefont.
– Kicsodát?
– A diszpécsert.
– Bobot? Persze.
Jó kölyök – magyarázta gyanútlanul. – Miért?
– Hát… öhm…
csak úgy kérdeztem.
Basszus! Bob…
Az csak nem mászik rá…
– Felülírtad a
rendelésem – tereltem gyorsan a témát a mini féltékenységi
jelenetemről, amit szerintem ő fel sem dolgozott, hála a
Magasságosnak.
– Mert gagyi
volt. Gyanítom, nem ettél még igazi olasz pizzát.
A mirelit vajon
annak számít? Egek! Rémesen proli vagyok…
– Nem is ismerem
ezeket a sajtokat – nevettem fel zavaromban. – Provo… mi?
– Imádni fogod
– mondta válasz helyett. – Tessék! – lökött oda egy fekete
cicagatyát. – Kapd magadra, mert hát, azért mégiscsak férfiból
vagyok!
– Komolyan kaját
vettél nekem? – dolgoztam fel az információt, miközben magamra
húztam Linda nadrágját.
– Nem, igazából
magamnak – rázta meg a fejét. – De ha már itt vagy… –
nevetett fel.
– Aj, már! –
vigyorodtam el. – Körbe vezetsz? – pattantam ki az ágyból.
– Oh! –
pislogott rám meglepetten. Úgy tűnt, nem számított erre a
kérdésre. – Hát… persze.
– Tök szép ez
a ház – kezdtem csevegésbe, miközben megindultam az ajtó felé,
hogy bejárjam az egész házat. – Mondjuk, kicsit olyan…
– Mint egy
múzeum – fejezte be helyettem a mondatot.
– Én az „úri”
szót használtam volna – mondtam, miközben körbetekintettem a
tágas nappaliban.
Egy hatalmas,
hófehér kanapé húzódott a Daniel szobájával szemközti falon.
Azon, amelyiken az ablakok kaptak helyet. Olyan nagy volt, hogy
szerintem lazán elfért volna rajta tizenöt ember, kényelmesen,
nem beszélve a fotelekről, amik egy U-alakot zártak be a
kanapéval. Daniel szobájának az ajtaja mellett egy óriási tévé
függött a falon, amellett pedig egy másik ajtó kapott helyet.
Gyanítottam, hogy az lehet Linda szobája. A polcokon mindenféle
réginek és piszok drágának tűnő műtárgyak sorakoztak, a
talpunk alatt pedig fényesre lakkozott, feketébe áthajló
hajópadló futott, egy nagy, bolyhos, hófehér szőnyeggel a kanapé
előtt, amin egy üvegből készült, méretes dohányzóasztal állt.
A mennyezetről megannyi üvegbúra csüngött alá, úgy, mintha
lefelé fordított borospoharakat lógattak volna fel ezüstösen
csillogó huzalokra. Az egész nappali türkiz és tengerkék
színekben játszott, olyan hatást keltve, mintha az óceán
fenekére csöppentem volna. A karnisokon függő, könnyed
függönyök, na meg a ráncosra szedett sötétítők szinte már-már
megelevenítették a tenger hullámait. Már csak egy kék bálna
hiányzott volna, és tényleg elhiszem, hogy az óceán fenekére
csöppentem. És az a sok, szép, zöldellő cserepes virág, amik
itt-ott helyet kaptak a nappaliban… Így, hogy jobban szemügyre
vettem a dizájnt, már volt érkezésem elámulni. Na, meg csórónak
érezni magamat.
– Iszonyatosan
jól mutat, ahogy a modern elemek keverednek az antikkal –
bámészkodtam lenyűgözve.
Még egyszer
végiggondolva a dolgot, lehet, hogy mégiscsak el tudtam volna lakni
ebben a házban. A fene essen bele! Hát hogyne tudtam volna…
– Ezt se mondta
még senki – trillázta Daniel szórakozottan. – Gyere! –
ragadott kézen, és megindult velem a bejárati ajtót rejtő
folyosó felé. – Kezdjük az elején! Ez itt – fordított hátat
az ajtónak, miközben balra mutatott – az étkező. De nem igazán
szoktunk itt kajálni – húzott be magával a helyiségbe, hogy a
nyálammal összecsöpögtessem a hajópadlót. – Mikor még a
nagyim élt, sokszor adott itt díszvacsorákat a családtagoknak,
de akkor még egészen máshogy nézett ki az egész. Azóta egy
kicsit átalakítottuk.
Soha életemben
nem láttam még ilyen luxust élőben. Pontosabban, ilyen jó
stílusérzékkel kialakított étkezőt. Látszott rajta, hogy
tényleg nem rég alakíthatták át, mert az egész nagyon modern
hatást keltett. Minden bútorelem letisztult volt, egyenes és
határozott élekkel. Az étkezőasztal lakkozott volt, és fekete
színben pompázott. Összesen két, nagy láb tartotta középen,
amik valamilyen krómozott anyagból és üvegből készültek. Az
asztal körül álló tíz szék úgy festett, mint a bárszékek a
pubokban. Bőrrel voltak borítva, egyetlen, vaskos láb tartotta
őket, és állítható volt a magasságuk. Azt hittem, elhagyom az
államat.
Az álmennyezetbe
beépített spotlámpákon már meg sem lepődtem, de az egyik falon
kialakított sziklahatású akármicsoda – amilyet még sosem
láttam korábban – totálisan elképesztett. Olyan volt, mintha a
nappaliból átúszva egy kellemes megvilágítású barlangba
csöppentem volna. Az, hogy a sziklafalból kinyúlva, amolyan jászol
módjára apró medencét alakítottak ki, amiben halacskák
úszkáltak, és, aminek a szélére le lehetett ülni, még a
korábban látottaknál is jobban lenyűgözött.
– Wow! –
huppantam le a kis medence szélére. – Belenyúlhatok? –
indítottam útjára a kezemet, hogy megmártóztassam az ujjaimat a
vízben. – Ez aranyhal? – kémleltem a narancsszínű halacskát.
– Ő itt –
libbentette meg a kezét, mire a kis halacska kiemelkedett a vízből,
hogy összezavarodva lebegjen a levegőben – Ficka.
– Oh!
Bemutatkozott? – nevettem fel, miközben a tenyerem közé fogtam a
halacskát, olyan óvatosan, amennyire csak tellett tőlem. Viccesen
fura volt a tapintása.
– A húgom
minden áron háziállatot szeretett volna – magyarázta derűsen.
– De túlontúl ismerem ahhoz, hogy rá mernék bízni egy kutyát,
úgyhogy halakat kapott.
– Szia, Ficka!
Én Catherine vagyok – mutatkoztam be a halacskának. –
Teljesíted egy kívánságomat, ha visszadoblak?
– Ficka egy
nagyon jó üzleti érzékkel megáldott halacska. Egészen biztos
vagyok benne, hogy lehet vele bizniszelni – nevetett Daniel.
– Na, jól van,
Ficka! – fújtam. – Azt kívánom, hogy… – kezdtem, miközben
visszaengedtem a halacskát a természetes közegébe.
… Daniel
Smith szeressen belém, mert beleőrülök, ha nem szerzem meg
magamnak ezt az Adoniszt! –
fejeztem be magamban a gondolatot.
Ficka vígan
úszkált tovább, anélkül, hogy bármi jelét mutatta volna, hogy
hajlandó teljesíteni a kívánságomat, én mégis bíztam benne,
hogy megszán a gondviselés, és legalább egyetlen egy nyomorult
kívánságom meghallgattatik. Ha soha, semmilyen egyéb kívánságom
nem teljesült volna, csak ez az egy, azt se bántam volna. De ezt az
egyet nagyon akartam. Jobban akartam a világ bármilyen kincsénél.
– Szerinted
összejön? – vigyorogtam rá Danielre.
– Nem tudom –
mosolygott vissza rám. – Mit kívántál?
– Ejnye, már,
Daniel! Hát nem ismered a szabályt? Ha elmondom, nem teljesül.
– Akkor inkább
ne kockáztass!
– Még
véletlenül sem! – ráztam meg a fejemet. – Amúgy, lenyűgöző
ez az étkező – forgattam a fejemet elalélva. – Majd
elárulhatod a lakberendező nevét, hogy ha egyszer sok pénzem
lesz, csináljon nekem egy ilyen menő kis kecót.
– Daniel Smith –
kacagott fel. – És ingyen vállalja.
– Ne már! –
tátottam el a számat. – Ez most komoly?
– Nem fizetek
azért, amit magam is meg tudok csinálni.
– Az egész
házban te csináltad a dizájnt?
– Fogjuk rá.
– Most csak
nagyzolsz, ugye?
– A húgom
rémesen lusta teremtés, szóval, rá nem igazán lehetett
számítani. Én meg utáltam a régi kinézetet. Olyan volt, mintha
egy múzeumban laknék – borzongott meg. – Sajnos, a nappali még
magán viseli a nagyim ízlésének a nyomait, de amint legyőzöm a
lelkiismeret-furdalásomat, amiért kihajigálom a lomjait, azt is
totál átalakítom.
– Még ilyet…
– motyogtam magamnak, miközben felkászálódtam az ülőkéről.
– Ez fura? –
kérdezte bizonytalanul.
– Dehogy! –
siettem a válasszal. – Inkább lenyűgözőnek mondanám. Én
képtelen lettem volna ilyen stílusosan megtervezni a berendezést –
bámészkodtam tovább.
– És még nem
láttad a kedvencemet – tapsikolt magának. – A mesterművem –
mutatott a konyha felé.
Hát, akkor
lássuk a mesterművedet, Daniel!
– indultam meg.
– Ez az a hely –
magyarázta – ahol a húgom nem tölthet öt percnél többet.
Komolyan, cica. Ha azt látod, hogy a biztonságos öt perces
időkereten túl időzik a konyhában, majd fújj riadót, oké?
Bízok benned – emelte a képembe a mutatóujját.
Oh… szóval
sűrűn leszek nálad… Hm…
– Majd igyekszem
résen lenni – nevettem.
A „mestermű”
nem kifejezés arra, amit láttam. Soha életemben nem jártam még
ilyen gyönyörű konyhában. A sötét-bordó konyhaszekrényeket
elhomályosított, tejszínű üveggel díszítették, alattuk vékony
sávban kivillant a pirosra mázolt fal, amin végig spotlámpák
díszelegtek, hogy megvilágítsák a márványból készült, a fal
három oldalán futó konyhapultot, amibe beépítették a tűzhelyt,
a hűtőt, és ki tudja még, miféle masinákat, amik egységes króm
színben pompáztak, akárcsak a szekrények vékony hengert formázó
fogantyúi. Középen egy külön pult állt, aminek az alacsonyabb,
belső részén kapott helyet a mosogató, a magasra nyúló, ívelt
csappal, a magasabbik része pedig amolyan konyhaasztalként
funkcionálhatott, mert sötét-bordó, lakkozott
bárszékek álltak előtte, a tetején pedig pár használt tányér
és egy-két pohár kallódott.
– Bocsesz! –
kapta le a pultról a használt tányérokat és poharakat, hogy azon
nyomban eltüntesse őket a mosogatóban. – A húgom kicsit
rendetlen.
Huh, ember!
Látnál engem…
– És az baj? –
puhatolóztam.
– Meg lehet
szokni – rántott egyet a vállán.
– Hm… –
hümmögtem magamnak, mert fogalmam sem volt, hogy mit kellene erre
mondanom. Azt mégsem vághattam oda, hogy ha összejön velem, akkor
kénytelen lesz hozzászokni a rendetlenségemhez, mert ha valaki
képtelen rendet tartani maga körül, az én vagyok, na meg, úgy
tűnt, hogy Linda. Egyre jobban izgatta a fantáziámat Daniel húga.
Végtére is, félteni kell tőle a konyhát, és rendet sem tud
tartani. Máris van két, nagyon erős közös vonásunk.
– Uh! – kapta
el a kezemet. – Megmutatom neked az agyhalott őseimet.
Bevezetett a
legtávolabbi helyiségbe, ami talán valamiféle szalon lehetett.
Egy csapásra értelmet nyertek a szavai. A falon végestelen-végig
olajfestmények függtek, amik morcos, középkorú férfiakat
örökítettek meg, nagyon vicces szerelésekben. A berendezés is
amolyan régies, mégis nagyon úrias volt, és nem úgy tűnt,
mintha a helyiség gyakran lett volna látogatva. Egyértelmű volt,
hogy Danielék nem igazán használják ezt a szalonféleséget.
– Ugye, milyen
csúnyák? – fintorgott, miközben a fal mentén sétált.
– Amúgy, nem –
bámultam fel a morcosnak morcos, de kifejezetten jóvágású
férfiakra, akik minden bizonnyal már alulról szagolták az
ibolyát.
– Most nézz rá!
– mutatott az egyik, már-már vicsorgó pasasra. – Mennyibe
került volna mosolyogni?
– Hát –
tűnődtem el egy pillanatra – ha nekem kellene órákon át
ugyanilyen pózban díszelegni, lehet, hogy én is morcos lennék.
– Ugyan már! –
horkant fel. – Ez egy seggfej.
– Ismerted
talán?
– Ismerem –
bólintott. – Ő itt Joseph Smith – fintorogta a nevet. – A
Smith család jelenlegi feje. Egy igazi őskövület és egy baromi
nagy seggarc.
– Attól még
helyes – mértem végig a festményen lévő alakot.
– Talán az
volt, ötszáz évvel ezelőtt. Most már inkább egy múmiára
hasonlít.
– Ötszáz éves?
– tátottam el a számat.
– Ó, cica! –
húzta el az orrát. – Szerinted annyi?
– Jól van már,
na! – nevettem fel. – Még rendesen megörültem, hogy sokáig
élünk.
– El kell,
keserítselek, cicus – nyomott egy csókot az ajkaimra. – Nem –
nevette.
– Köztük van
az apukád? – kérdeztem egy hirtelen ötlettől vezérelve.
– Ühüm –
bólogatott hevesen. – Ez itt – haladt tovább a fal mentén,
majd megállt egy szemrevaló fickó előtt – a nagyapám. A Smith.
George-nak hívták, akárcsak az apámat. Aki ez itt – lépett
eggyel arrébb.
– Nem nagyon
hasonlítasz rá – bámultam a kölyökképű fickót, aki
egyébként nem volt rossz pasi, de a nyomába sem ért a fiának.
Legalábbis, az én szememben.
– Lucia nagyinak
is ez volt a nagy szívfájdalma – ingatta meg a fejét. – Én rá
hasonlítok – fordított rajtam egyet, hogy a másik falon lévő
képre szegezhessem a tekintetemet.
– Wow! –
tipegtem közelebb az olajfestményhez, amin egy gyönyörű,
menyasszonyi ruhába öltözött nő és Daniel édesapja díszelgett.
– Ő az anyukád, igaz?
– Ludovica Smith
– mondta válaszként. – Vagyis, eredeti nevén, Ludovica Viola
Mondadori.
– Szép –
mosolyogtam rá Danielre, és valóban komolyan gondoltam a
szavaimat.
Ludovica tényleg
az egyik legszebb nő volt, akit valaha láttam. És igen, Daniel
határozottan rá hasonlított. A szemeit, a száját, az orrát,
sötét haját, még a vonásait is az édesanyjától örökölte.
Egy valami nem stimmelt csak. Az a bánatos, sötét tekintet, ami
olyan fájdalmat árasztott magából, hogy még beleremegett a
gyomrom, ha belenéztem a festményen lévő nő – vagy, inkább
lány – szemeibe.
– De milyen
szomorú – szaladt ki a számon a mondat.
– Nem sok oka
volt örömködni, maradjunk annyiban.
Kíváncsi voltam,
hogy mit értett ez alatt Daniel, de illetlenségnek tartottam a
faggatózást, ezért inkább úgy tettem, mintha nem is mondott
volna semmit.
– És milyen
fiatal – bámultam tovább a csodaszép nőt.
– Szerinted hány
éves volt itt? – intett a fejével a kép felé, miközben
elengedett egy félmosolyt.
– Fuh! –
mértem végig újra Ludovicát. – Basszus! Ha nem tudnám, hogy
lehetetlen, tippelném talán tizennégynek.
Apukádat meg
maximum tizenhétnek. De, hogy nem ütik a húszat, az holtbiztos.
– Bingó! –
mutatott rám a csinos ujjával.
Magasságos
egek! Mégis miért házasodik valaki tizennégy évesen? Egyáltalán
lehet olyankor?
– Félve merem
megkérdezni… – nyögtem.
– Tizenöt –
válaszolta meg a fel sem tett kérdésemet. – Kicsi Daniel nem
váratott sokat magára – mosolyodott el.
– De –
fordultam oda hozzá, hogy körülfonjam a nyakát a karjaimmal. –
Kicsi Daniel nagyon-nagyon sokat váratott magára.
– De már itt
van – kapott fel az ölébe, hogy hosszan csókolózhassunk.
És milyen jó,
hogy itt vagy… Istenkém! Sosem akarlak elengedni, Daniel Smith!
Évmilliókig
képes lettem volna csókolózni vele, egyetlen lélegzetvétel
nélkül, de a mindent kitöltő, kellemes hangú csilingelés
félbeszakította életem egyik legkellemesebb csókját.
– Megjött a
kajánk – állított talpra.
Boldognak tűnt,
és a nyakamat tettem volna rá, hogy nem a pizza érkezése
késztette arra, hogy egy hatalmas mosoly üljön ki a helyes arcára,
hanem én. Az öröme engem is teljesen felvillanyozott, így pedig
olyan kicsattanó képpel vigyorogtam mellette a futár srácra,
mintha az egy nagy halom pénzt hozott volna nekünk, amit
megnyertünk a lottón. Az igazat megvallva, rendesen hizlalta a
májamat, hogy a srác együtt látott minket. Büszkeséggel töltött
el, hogy Daniel mellettem van, és szerettem volna szétkürtölni a
nagyvilágba, hogy egy igazi gentleman akadt a horgomra, akit nem
szándékoztam visszahajítani a nőcskéktől hemzsegő képzeletbeli
tengerbe.
Letelepedtünk a
nappaliban a földre, mert anyuval mindig így pizzáztunk, és
reflexből követtem a berögzült szokást, Daniel pedig
alkalmazkodott hozzám, még akkor is, ha ott, abban a percben ez
egyikünknek sem tűnt fel.
– Hogy tudod
megenni hús nélkül? – csámcsogtam teli szájjal, a
sajtmennyországot bámulva, amit Daniel majszolgatott.
– Finom –
nyomtam a képembe a pizza-szeletet. – Hamm!
Mi tagadás, nem
kellett unszolnia. Akkorát haraptam a pizzába, hogy szerintem egy
harapással lerágtam a félig megevett pizza-szelet felét.
– Hm –
forgattam a számban a legalább nyolcféle sajttal meghintett
pizzát. – Tényleg az, de az enyém jobb. Akarod kóstolni?
– Hát, én nem
is tudom – méregette a pizzámat. – Van rajta kövér hús?
– Aj, dehogy
van! Tessék, cseréljünk! – cseréltem ki a kezemben lévő
szeletet az övével. – Jobban jársz, te már többet ettél.
– Előre szólok,
ha valami undi húsra harapok rá, én visszaköpöm.
– Felőlem aztán
kedvedre malackodhatsz – kuncogtam.
– Huh! – fújt
egy nagyot.
– Ne fintorogj
már! – szóltam rá. – Előre elítéled, pedig még meg sem
kóstoltad. Így persze, hogy nem fog ízleni.
– Jól van, na!
– emelte a szájához a pizzát.
– Hamm! –
haraptam bele a levegőbe nagy vigyorgások közepette.
– Mikre rá nem
veszel – csóválta meg a fejét, miközben megkóstolta az
egyébként iszonyatosan finom pizzát, ami sokkal-sokkal ízletesebb
volt, mint az ő margaritája.
– Uh! Cica! Uh!
– Ugye?
– Uh, nyami!
– Várj, várj,
várj! – kanalaztam bele a majonézbe. – Tessék! – dugtam a
szájába a kanalat. – Majonézzel minden finomabb – trilláztam.
– A süti is? –
csámcsogta.
– Na, jó! Az
nem – hajoltam hozzá, hogy egy nagy csókot adjak a maszatos
szájára.
Olyan érzésem
volt, mintha jártunk volna. Sőt, mintha már nagyon-nagyon sok
ideje jártunk volna. Meg merném kockáztatni, hogy úgy éreztem,
mintha a felesége lennék, és több évnyi harmonikus házasságban
töltött idő után egyszerűen csak leültünk egyik este, hogy
benyomjunk két méretes pizzát, amíg a kölykök videojátékoznak.
És, mivel így éreztem, így is viselkedtem vele. Valahogy volt egy
olyan sejtésem, hogy amint elválaszt minket az éjszaka, és a
saját ágyunkban fogunk ébredni reggel, elölről kell kezdenünk
az építkezést, de ezekben a percekben egyszerűen csak szerettem
volna kiélvezni, hogy minden olyan, mintha mindig is együtt lettünk
volna, mert azt akartam, hogy ha nem is voltunk együtt a múltban, a
jövőben már együtt haladjunk tovább.
Semmi kedvem sem
volt visszatérni a nagyihoz, és csatározásba kezdeni, de a
végtelenségig mégsem ülhettem Daniel nyakán, akármennyire is
szerettem volna megtenni. Habár, nem úgy tűnt, mintha ő
különösebben bánta volna, hogy teli pocakkal pöffeszkedek az
ágyában. Igazából, szerintem kifejezetten kedvére volt a dolog,
mert így legalább gond nélkül csókolgathatott. Na, meg én is
őt.
– Ne már! –
vetettem rá magamat a mellkasára. – Bezabáltad
az utolsó kocka csokit?
– Még nem
teljesen – nyújtotta ki a
nyelvét, amin ott fityegett egy elolvadt csoki-kocka.
Olyan
villámsebességgel cuppantam rá a nyelvére, mintha valamiféle
vákuumszivattyú lettem volna. Fel sem dolgoztam, hogy mit csinálok,
mire már régen a gyomromban emésztődött a csokoládé darabka.
Oké, ez már
tényleg gáz. Ilyet senki sem csinál. Vagy, ha csinál is, biztosan
nem ennyi idő után. Mégis mi a fene van velünk? Egek…
– Ideje mennem –
rántottam vissza magamat a józanság talajára. – A nagyi tutira
sík ideg.
– Nem
szóltál neki? – kérdezte döbbenten.
– Szerinted
szóltam?
– Basszus, cica!
– kapott a fejéhez. – Szegény!
– Aj! – húztam
el a számat. – Elkísérsz?
– Elviszlek –
mosolyodott el.
Hatalmas önuralom
kellett hozzá, hogy rávegyem magamat a távozásra, és behuppanjak
Daniel autójába, ami felettébb kényelmes kis járgánynak tűnt,
és kifejezetten impozánsnak hatott. Azért egy Nissan Murano
mégiscsak egy Nissan Murano, még ha nem is egy Ferrariba ültetett
be, amit egyébként simán kinéztem volna belőle, az otthonából
kiindulva.
– Ráérsz
holnapután?
– Persze –
siettem a válasszal.
– Legszívesebben
már holnap elvinnélek valahova, de ekkora papírhalom vár rám a
dolgozószobában – engedte el a kormányt, hogy egy méretes
halmot mutasson a kezeivel.
– Jesszus!
Határidős?
– Aha – mondta
lazán.
– Mikorra kell
kész lenned?
– Hm, múlt
hétre.
– Basszus! Ugye
nem én tartalak fel?
– Dehogy! –
nevetett fel. – Utáljuk csinálni, és mindig húzzuk-halasztjuk.
De tegnap már jött egy pár fizetési felszólítás – kacagta. –
Aj, mire minden számlát előkutatok – nyögött fel. – Sajnálj,
légyszi!
– Miért nem
veszel fel valakit?
Mi sem
egyszerűbb, nem?
– Nem igazán
szeretném, hogy vadidegen emberek belelássanak a pénzügyeimbe.
– Oh… –
lepődtem meg. – Pedig már majdnem felajánlottam a segítségemet.
– Uh, cicám!
Hidd el nekem, hogy te azt nagyon nem szeretnéd.
– Olyan gáz?
– Monotooon! –
fakadt ki. – Mindig ugyanaz. Papír-papír-papír, szám-szám-szám…
Bleee! – fintorodott el.
– Anyu könyvelő.
Néha besegítettem neki. Ha gondolod, szívesen segítek, már, ha
tudok.
– Használtál
már netbankot?
– Öhm… nem…
– Szerinted
megbirkóznál vele?
– Gondolom.
– De nem gáz? –
kérdezte bizonytalanul.
– Én ajánlottam
fel a segítségemet, emlékszel?
– Hát jó!
Megnézed, hogy van-e egy tablet a kesztyűtartóban?
– Van – húztam
elő a metálszürke készüléket.
– A töltője is
ott van?
– Aha –
kotorásztam tovább.
– Szuper! –
csettintett magának, miközben megálltunk a nagyi háza előtt. –
Minden jelszavam automatikusan mentve van és van rajta net –
mutatott a tabletre. – Amúgy, egyszerű a dolog, csak rohadt
unalmas. Az üzenetek között kikeresed, hogy kinek mennyit kell
utalni, összeírod, aztán szépen sorban elutalgatod. Minden egyéb
infót, ami kell, elmentek a piszkozatokba, oké? – magyarázta. –
De tényleg csak akkor csináld, ha egyáltalán nincs jobb dolgod,
és unatkoznál.
– Ácsi! Ácsi!
Ácsi! – emeltem meg a kezemet. – Te
most rám bíztad a pénzügyeidet?
Menten
elszédülök…
– Ja – rántott
egyet a vállán.
– És ha
elutalok magamnak ezer eurót?
– Akkor te vagy
a világ marhája. Utalj többet! – nevetett fel.
– Dinka vagy! –
pöcköltem meg az orrát.
– Bízok benned,
cica – mosolyodott el, miközben kivette a kezemből a tabletet,
töltőstől, és belesüllyesztette egy kistáskába, amit a hátsó
ülésről halászott elő. – Tessék! – akasztotta a nyakamba a
táskát. – Jó szórakozást ehhez a borzalmasan unalmas dologhoz!
Hát, nem egészen
így képzeltem a segítséget. Gondoltam, reggel átcammogok hozzá,
és sülve-főve együtt leszünk, miközben segédkezek neki a
rohadtul monoton papírmunkájában. Habár, jobban belegondolva,
abból úgysem lett volna munka. Szerintem, ezzel Daniel is tisztában
volt, ezért nem invitált meg magához. Eljátszottam a gondolattal,
hogy bedobom az ötletet, hogy „dolgozzunk együtt”, de aztán
meggondoltam magamat. Nem akartam elterelni a figyelmét a melóról,
hogy aztán miattam üsse meg a bokáját, vagy bezsebeljen magának
valami busás büntetést a csúszások miatt.
– Felírok
mindent, oké? Olyan kis ügyi leszek, hogy el sem fogod hinni –
nevettem.
– Amúgy,
tényleg nem muszáj.
– Pszt! –
hallgattattam el egy csókkal. – Te segítettél rajtam, most én
is segítek rajtad.
– Köszi, cicus!
Inkább én
köszönöm a bizalmat, Daniel.
– Bejössz
velem? – váltottam témát, mielőtt megszólalt volna benne a
gentleman, és meggondolja magát a segítséget illetően.
– Tudod, hogy
számíthatsz rám, de ezt a csatát egyedül kell megvívnod. Ez
csak rád és a nagyidra tartozik. Nem illendő, hogy beleavatkozzak.
Igaza volt, de
tettem rá magasról.
– Kérlek! –
kértem, mert ész érvet nem tudtam volna felhozni, hogy miért
tartson velem.
– Na, menj
szépen! – paskolta meg a combomat. – És csak nyugodtan, oké? –
engedett el egy biztató mosolyt. – Ja, és még véletlenül se
csapkodj! Nem lenne jó lerobbantani Mrs. Heffernan fejét.
Nem, azt
tényleg nem…
– Légyszi!
– Cicus…
– Légyszi!
Légyszi! Légyszi! – pislogtam rá a legcukibb nézésemmel, amit
csak ki tudtam magamból hozni.
– Ő a te nagyid
– próbálkozott az érveléssel.
– Te meg az én…
– szaladt ki a számon a mondat fele. – Khm… az én… Te
mentettél meg. Légyszi!
Daniel megadóan
sóhajtott.
– Na, jó!
Menjünk! – csapta fel a kocsi ajtaját. – De egy szót sem
szólok. Csak és kizárólag villámhárító leszek, ha nagyon
elragadnának az indulatok.
Elfognak…
– Megfoghatom a
kezedet? – piszmogtam az orrom alatt, miután nagy sóhajtozások
közepette kimásztam az anyósülésről.
– Azt fogsz meg,
amit csak akarsz. Csak ne kapd fel a vizet, rendben? – ragadott
kézen.
– De köcsög
volt – morcoskodtam.
– Tény –
értett egyet. – De a nagymamád. És ha a megértés nem is, a
tisztelet mindenképpen kijár neki.
– Ez ilyen
boszorkányos izé? – húztam félre az orromat.
– Ez ilyen
alapvető, emberi izé.
Ráhagytam. A
világért sem kezdtem volna vitába Daniellel. Még csak az kellett
volna nekem, hogy elmarjam magamtól a nagyi miatt, pont akkor,
amikor úgy tűnt, hogy minden tökéletesen alakul közöttünk.
A nagyi a kanapén
ült, és nem tűnt különösebben idegesnek, és persze, bűnbánónak
sem. Olyan fapofával pislogott ránk szürkés szemeivel, hogy
kedvem lett volna beleöklözni a fejébe, de hát azt azért mégsem
tehettem meg. Na, majd anyámnak…
– Daniel Smith –
bólintott a nagyi köszönés helyett. – Mondhatnám, hogy
meglepődtem, de akkor hazudnék.
Akkorát
horkantam, mint egy oxigénhiányos sertés.
– Abban úgyis
jó vagy – vetettem oda.
Egy kellemetlen,
csípő érzést éreztem a fenekemben. Daniel akkorát csípett a
hátsómba, egyértelműen „nevelési célzattal”, hogy azt
hittem, összepiszkítom magamat fájdalmamban. Gondoltam, meghálálom
a „kedvességét”, és egy jó nagyot rúgok a bokájába. Őt
sem kellett félteni. Azon nyomban visszaadta, hogy a nagyiról
megfeledkezve el is kezdjünk civakodni, mint az óvodások.
– Hagyd abba! –
csaptam rá a karjára.
– Te hagyd abba!
– húzta meg a hajamat.
– Ne húzd a
hajamat! – kaptam el a csuklóján a bőrt, hogy egy jó nagyot
tekerjek rajta.
– Aú! –
csapott rá a hátsómra, hogy másodpercekkel később a fenekén
landoljon a tenyerem. – Ha lerobbantod a seggemet, én levágom a
hajadat nullás géppel! – fenyegetett meg.
– Hát csak
tedd! – vágtam oda. – Nem én leszek az, aki egy ronda lánnyal
randizik.
– Ó, cicus, te
akkor sem lennél ronda – biggyesztette le az alsó ajkát.
– Tényleg nem?
– csipogtam meghatódva.
– Hát –
ingatta meg a fejét – inkább ne próbáljuk ki, de én kopaszon
is elvinnélek randizni.
– Ó! –
kulcsoltam a nyaka köré a karjaimat, és felugrottam a lábujjaimra,
hogy odadörgöljem az orromat az övéhez. – Olyan cuki vagy!
– Te is cuki
vagy, cicus – adott egy nagy puszit a számra.
– Vegyél fel! –
csüngtem a nyakán, miközben megpróbáltam körülfogni a testét
a lábaimmal, hogy felmásszak az ölébe.
– Khm… –
köszörülte meg a torkát a nagyi.
– Oh! – tolt
el magától Daniel nagy pirulások közepette. – Bocsánat, Mrs.
Heffernan!
– Mi ez a cucc
rajtad? – intézte hozzám a kérdését a nagyi.
– Így alakult –
vontam vállat.
– Beszéljünk,
oké? – próbált volna békülni.
– Nincs kedvem –
húztam el az orromat.
A francnak sem
volt kedve vele beszélgetni egy olyan dologról, aminek már amúgy
is utána vagyunk, ha a felesleges fecsegés helyett Daniel ajkait is
csókolgathattam.
A nagyi egy nagyon
hosszú pillanatig szótlanul bámult ránk.
– Hát jó! –
szólalt meg végül. – Nem vagytok éhesek?
– Ettünk pizzát
– düllesztettem ki a pocakomat, és még jól meg is paskoltam a
hordóra hajazó dudort, ami egy egész pizzát rejtett magában. Na,
meg egy félt tábla csokit.
Basszus!
Behízok Daniel mellett… Jesszus! Vajon fel akar hizlalni?
Gyanakodva
méregettem a helyes képét.
– Mi van? –
kérdezte értetlenül.
Nem válaszoltam,
inkább tovább vizslattam a vonásait.
– Oké! Mi van?
– nevette el magát.
Oh, rohadt
helyes… Aj, egye fene! Ha neki gurulva tetszek, akkor gurulni
fogok.
– Semmi –
engedtem el egy mosolyt. – Gyere, megmutatom a szobámat! –
ragadtam kézen, hogy behúzzam magammal a kis patkánylyukamba.
– Az ajtó
nyitva marad! – szólt utánunk a nagyi.
Figyelemre sem
méltattam. Olyan hévvel rúgtam be magunk után az ajtót, hogy ha
Anna nővér hallotta volna, szerintem klopfolóval vágatott volna
képen, legalább ezerszer.
– Mondom, nyitva
marad! – kurjantott a nagyi odakintről, majd a szobám ajtaja
hatalmas csattanással vágódott neki a falnak.
Jesszus! Ez az
asszony megkattant…
– Magadnál
vagy? – kiáltottam ki neki.
– Daniel
maradhat – pofátlankodott be a szobámba a nagyi – de csak úgy,
ha szem előtt vagytok. És persze, otthon alszik – mondta
jelentőségteljesen.
– Természetesen
– bólogatott az említett személy hevesen.
– Helyes! –
bólintott a nagyi. – Ne kelljen csalódnom bennetek! – emelte
maga elé a mutatóujját.
Pfff, még ő
beszél! Mindegy… Lenyelem, lenyelem, lenyelem…
– Kértek
kakaót?
– Nem! –
vetettem oda mogorván.
– Azt
megköszönnénk! – mondta Daniel, felülírva az én bunkózásomat.
– Egy kakaó,
aztán, sipirc, oké? – mosolyodott el a nagyi.
– Hogyne! –
helyeselt Daniel.
Hihetetlen a
nagyanyám, de tényleg…
Még csak
egymáshoz sem mertünk érni. Úgy gubbasztottunk az ágyamon, jó
harminc centi távolságban egymástól, mintha halálos ítélet
járt volna azért, ha összeér a testünk, akárcsak egy másodperc
erejéig. Jó, igazából, én tettem a nagyi hülyeségére
magasról, de Daniel már más lapra tartozott. Megszeppenve
kortyolgatta a kakaóját, ami egyébként iszonyatosan finom volt,
de ez még nem mentesítette a nagyit az immár halmozottan gaz
tettei alól.
– Figyelj, cica!
– susmogta az orra alatt.
– Jó, oké! –
adtam be a derekamat, mielőtt még végigmondhatta volna a mondatot.
Úgyis tudtam, hogy mit szeretne közölni velem.
– Hé! –
bökött meg a könyökével. – Holnapután randizunk –
vigyorodott el.
– Hova viszel? –
kíváncsiskodtam lelkesen.
– Titok! –
adott egy apró, gyors puszit a számra.
– Hallottam a
cuppanást! – kotyogta a nagyi a nappaliból.
Hát, ezt nem
hiszem el…
Rose nagyi olyan
volt, mint valamiféle agyament őrző-védő kutya. Ki tudtam volna
szaladni a világból mérgemben.
– Megyek,
mielőtt kicsontoz – súgta bele a fülembe Daniel alig hallhatóan.
– Bocsi! –
tátogtam némán. – Kattant – kopogtattam meg a halántékomat.
– Csak old
school – kuncogta.
Fájó szívvel
kísértem ki a szobámból Danielt, közben pedig olyan morcos
grimaszokat küldtem a nagyi felé, hogy csodálom, amiért nem
rogyott össze holtan a kanapén. Szerintem, ha érzelmekkel képes
lettem volna gyilkolni, már rég kivégeztem volna szerencsétlent.
– Holnapután
jövök. Ügyes legyél a számláimmal! – hajolt oda hozzám egy
csókért.
Az ajkunk már
csak nem összeért, amikor valami különös erő a földre lökött
mindkettőnket. Akkorát csattant a hátsóm a padlón, hogy
fájdalmamban könnyek szöktek a szemembe és hangosan
felnyüszítettem, Daniel pedig követte a példámat. Tudtam,
hogy a nagyi trollkodott bele a búcsúnkba, méghozzá aljas módon,
varázserővel.
– Khm… –
köszörülte meg a torkát Daniel, miközben az indulatait
visszanyelve feltápászkodott a padlóról, hogy felsegítsen engem
is. – Hamarosan találkozunk, Miss Elwood – lehelt csókot a
kézfejemre.
– Miss Elwood? –
húztam el az orromat, mire Daniel jelentőségteljesen forgatni
kezdte a szemeit. – Oh… – esett le a tantusz. – Epekedve
várom, Mr. Smith.
– Mrs. Heffernan
– bólintott a nagyinak.
Egyértelműen
kifigurázta a nagyit, és olyan mesterien csinálta, hogy még csak
bele sem lehetett kötni. Ebben a pillanatban őt is el tudtam volna
képzelni olyan idejét múlt, mégis, tekintély parancsoló
ruhákban, mint amikben az ősei feszítettek a festményeken.
Küldött felém egy sunyi kacsintást, majd anélkül távozott,
hogy megcsókolhattam volna kívánatosan dús ajkait. Amint
meghallottam a felbőgő motor hangját, már semmi okom nem volt rá,
hogy visszafogjam magamat. Teleszívtam a tüdőmet levegővel, és
odafordultam a nagyihoz, hogy agyament vipera módjára okádjam rá
a mérgemet.
– Te meg vagy
őrülve? – bődültem fel. – El akarod tőlem riasztani a világ
legjobb pasiját?
– Vegyél vissza
a hangszintedből! – förmedt rám a nagyi. – Egy úrinő nem
hisztérikázik!
– Nem vagyok
úrinő! – vetettem oda ingerülten.
– Még nem!
– emelte meg a mutatóujját.
– Csak akadj le
rólam, oké? – fújtam megadóan. – És ne mard el tőlem
Danielt, kérlek!
– Elmarni? –
kacagott fel. – Éppen megfogni próbálom.
– Gyakorlatilag
elzavartad!
– Elérem, hogy
epekedjen utánad.
– Na, ja! –
horkantam fel. – Nagyon epekedhet egy flúgos öregasszony unokája
után.
– Catherine! –
emelkedett fel a kanapéról, hogy odasétáljon hozzám, és
megragadja a kezeimet. – Ez a fiú a tied lesz, angyalkám. Majd a
nagyi elintézi.
– Ne avatkozz
bele! – rántottam el tőle a kezeimet.
– Hát akarok én
neked rosszat? – tárta szét a karjait.
– Elvetted az
erőmet! – mondtam jelentőségteljesen.
– Az a fafejű
anyád miatt volt – legyintett. – Olyan életet szánok neked,
amilyet megérdemelsz, egy olyan férfi oldalán, akit megérdemelsz.
És meg is fogod kapni.
– Nem tudnál
egyszerűen csak olyan lenni, mint minden normális nagymama? –
nyögtem fáradtan. – Süss sütit, kötögess téli pulcsit és
nézz brazil szappanoperákat! A szerelmi életemet pedig bízd rám!
A nagyi egy hosszú
percig némán bámult rám szürke szemeivel.
– Nem tudom,
eljutott-e már a tudatodig, hogy ki is az a Daniel Smith – mondta
végül.
– Mi?
– Ez a fiú az
egyik legjobb parti a mi körünkben. Okos, művelt, pénzes, helyes
és nem mellesleg, az egyik legnevesebb család sarja. Szerinted hány
eladó sorban lévő boszorkány epekedik utána?
– Egek! –
nyüszítettem fel. – Hány?
– Sok, Catherine
– közölte a nagyi teljes meggyőződéssel. – És a legjobb
partik, kislányom. Azt ne hidd, hogy én vagyok az egyetlen
nagymama, aki meg akarja szerezni az unokájának Daniel Smitht!
– Engem visz
randizni – érveltem.
– Lárifári! –
rántott egyet a vállán. – Szórakozni visz, mert a fiatal
férfiak szeretik habzsolni az életet. Ez még nem jelent semmit –
próbálta letörni a lelkesedésemet. – De én ezt a fiút már
akkor neked szántam, amikor még a hátsódat töröltem. Nem fogom
hagyni, hogy elbaltázd, és elmarja előled valamiféle sehonnai kis
boszorkány a környék legjobb partiját.
Oké! Mégis
mikor bolondult meg a nagyanyám?
– Szerintem
képesek leszünk összejönni a kotnyeleskedésed nélkül is. Jó
éjt! – zártam le az agyzsibbasztó csevejt, és időt sem adva a
nagyinak, hogy tovább gyilkolja az agysejtjeimet, besiettem a
szobámba.
Bőszen pötyögtem
Daniel metálszürke készülékét. Mondhatni, ismerkedtünk
egymással. Az ujjam újra és újra megállt a messenger ikonja
felett, és eljátszottam a gondolattal, hogy megérintem. Épp csak
véletlenül. Rohadtul frusztrált, hogy a tablet újra és újra
csilingelt, jelezve ezzel, hogy Daniel üzenetet kapott, és kicsiben
még láttam is üzenetfoszlányokat. Valami Matt írt neki
folyamatosan, de, mivel nem mertem rábökni az ikonra, nem tudtam
megállapítani, hogy miről beszélhetnek. Ha ugyan beszéltek.
Mondjuk, nem úgy tűnt, hogy a Matt nevű fickó megválaszolatlan
üzenetekkel sorozza Danielt. Egyértelműen reflektált Daniel
mondataira, akármik is voltak azok.
Mi lenne, ha
csak megkukkantanám? Csak egy picit…
– Nem! –
parancsoltam rá magamra. – Daniel bízik bennem. Nem élhetek
vissza a bizalmával.
Matt Cavanaugh:
Jól van, haver! Akkor majd
duma, ha végeztél azzal a…
Oh! Vajon
mivel? MIVEL VÉGZETT? ÁÁÁ!
Képtelen voltam
megálljt parancsolni magamnak. Összeszorítottam a szemeimet, hogy
ne lássam, milyen gallságot művelek, és gyorsan ráböktem a
messenger ikonjára. Reméltem, hogy Daniel már korábban
megnyitotta az üzenetet, mert a lebukásnál szégyenteljesebb
dolgot el sem tudtam volna képzelni. Fél szemmel rákukkantottam a
képernyőre, és – hogy tényleg atom bunkó legyek – egy kicsit
visszább görgettem az üzeneteket. Csak, hogy elkapjam a
beszélgetés fonalát.
Matt Cavanaugh:
Ezt nézd! xDDDDDDDDDDDD
Mintha csak nekem
küldte volna a Matt nevű fickó a tizenöt másodperces videót,
amiből kicsiben semmit sem voltam képes kivenni, elindítottam, és
érdeklődve vártam, hogy mi fog kisülni az egészből. Az elém
táruló látvány felért egy hányingerrel. Egy álló pöcs
kandikált bele a képbe, amit egy atom részeg, felakadt szemű csaj
nyelt be tövig, újra és újra. Kétség sem fért hozzá, hogy
Matt farkához van szerencsém.
Daniel Smith:
Te beteg állat! XD XD
Haladnom kellene a melóval, de szarrá röhögöm magam. Hogy
lehetsz ekkora gyökér? XD
Igen, Matt nevű
agyhalott! Hogy a fenében lehetsz ilyen gyökér? Szegény lány…
És ki küldözgeti a farkát a haverjának? Totál beteg vagy! Fúj!
Menesztve leszel, csak mondjuk ki Daniellel, hogy együtt vagyunk.
Matt Cavanaugh:
Hahahahaha! A kis torkos borz.
Egyem a gigáját! xDDDD
Daniel Smith:
Ki ez a szerencsétlen?
Matt Cavanaugh:
Valami Ashley, vagy Amy, vagy
Annie, vagy, valami A-betűs.
Daniel Smith:
Fantasztikus!
Matt Cavanaugh:
Kiájult, de, szerintem
felkeltem, és beküldöm neki popsiba, mielőtt kihajítom.
Jézus Máriám!
Te féreg!
Daniel Smith:
Ahogy érzed. Viszont, én
megyek. Nincs időm erre a marhaságra. Jó szórakozást A-betű
seggével!
Matt Cavanaugh:
Hogy a faszomba tudsz ilyenkor
gubbasztani afelett a szar felett?
Daniel Smith:
Önfegyelmet gyakorlok…
XD XD XD
Matt Cavanaugh:
Azt tudjuk! xD Csajod hogy
van?
Daniel Smith:
Cathy? Eléggé tüzes.
Akkorát nevettem,
hogy majdnem lefordultam az ágyról. Matt nyilván nem érthette, de
én tökéletesen tisztában voltam vele, hogy mire célzott Daniel.
Egyértelműen a kis tüzes magánakciómra. Az pedig, hogy Matt a
„csajára” kérdezett rá, és egyáltalán nem lepődött meg
azon, hogy Daniel rólam írt neki, azt jelentette, hogy már
korábban hallott rólam, és hamarabb tudta, hogy Daniel dobni fogja
miattam Vicky-t, mint én. Mivel,
én még csak épp, hogy megtudtam. Hízott a májam rendesen.
Matt Cavanaugh:
Naaa! Megfektetted
csuda-segget?
Úristen! Ez a
srác egy igazi, vérbeli, tajték paraszt. És mi az, hogy
„csuda-segg”?
Daniel Smith:
Megfogom. De most teszek rá.
Cathy nem egy laza kaland. Ő teljesen más.
Matt Cavanaugh:
Egyre nagyobb balfasz vagy,
Smith!
Daniel Smith:
Kétlem. Na, jó! Mentem.
Randizok a könyveléssel, aztán majd a kis vörös szépségemmel.
Utóbbi valahogy jobban vonz.
Matt Cavanaugh:
Azt elhiszem. A
csuda-segg… xD
Daniel Smith:
Uh, ne is mondd!
Az a segg… Én mondom,
bomba!
Matt Cavanaugh:
Nem csináltál képet?
Daniel Smith:
De, csak azon járt az
eszem… Inkább néztem… XD És amúgy se nézegesd Cathy seggét!
Foglalkozz A-betűjével! Ez a két, szexi buborék az enyém!
Matt Cavanaugh:
Buborék? xD
Daniel Smith:
Harapnivaló buborék
popsi.
Teremtőm! Kicsinál ez a nő… A leggyönyörűségesebb kis
cukorfalat a világon.
Mi van??? Ezt
komolyan mondja? Uramisten… Jaaaj, imádom!
Matt Cavanaugh:
Szerintem ránts rá! xD
Ez a nyálas balfasz nem te vagy… xD
Daniel Smith:
Úgy tűnik, mégis…
Na, jó! Tényleg be kéne
fejeznem a melót.
Matt Cavanaugh:
Jól van, haver! Akkor majd
duma, ha végeztél azzal a szarral. Hova viszed a leányzót?
Olyan gyorsan
léptem ki a beszélgetésből, mintha az életem múlt volna rajta,
hogy egy ezredmásodpercen belül képes vagyok-e megtenni. Hála az
égnek, pont nem láttam Daniel válaszát. Oltári nagy
lelkiismeret-furdalásom lett volna, ha lelövöm a meglepetést,
amire minden bizonnyal napok, sőt, talán hetek óta készült.
Elvégre, azt mondta, hogy randikat tervezett. Tervezni pedig
hosszadalmas folyamat, nem?
Kicsit rosszul
éreztem magamat, amiért kutakodtam, de a lelkiismeret-furdalásomat
felülírta az, amit láttam. Szépen beszélt rólam. Nem úgy, mint
Matt az A-betűs csajról, akinek azóta már minden bizonnyal
szétszaggatta a végbelét. Ez a szöveg, amit levágott, picit
pajzán volt ugyan, de határozottan tetszett. A franc essen bele,
imádtam. „Csuda-segg”… Miket ki nem talál… Ha jobban
belegondoltam, örültem neki, hogy megléptem ezt a pofátlan
lépést, és szimatoltam egy kicsit. Így legalább meggyőződtem
róla, hogy nem képzelődöm, és valóban alakulóban van valami
közöttünk.
Nem vitt rá a
lélek, hogy levessem magamról Daniel pulóverét. Inkább
körülöleltem magamat a karjaimmal, azt képzelve, hogy az ő
vattacukor illatú testét ölelgetem, miközben hosszan ábrándoztam
a vele töltött, kellemes órákról, egészen addig, amíg el nem
nyomott az álom, a „csuda-seggemmel” együtt.
0 Megjegyzések